Lexiq

Nonverbális

Míg a verbális kommunikáció a szóbeli közlést jelenti, addig a nonverbális a nem szóbeli megnyilvánulásokat takarja, azaz mindazokat a jelzéseket, amelyeket beszéd közben küldünk a másik ember felé, túlnyomórészt tudtunkon és szándékunkon kívül. A verbális eszközök tehát azt adják meg, hogy mit mondunk, a nonverbális eszközök pedig azt, hogy hogyan mondjuk.

Ilyen nonverbális jelek a mimikai jelzések (pl. szemöldökráncolás), a tekintet (pl. szemlesütés), a gesztusok (pl. vállrándítás), a testtartás (pl. keresztbe font karok), az egymástól tartott távolság mértéke (pl. óvatos hátrálás), de ide tartoznak a beszéd olyan jellemzői is, mint a hangsúly (pl. dühös nyomatékosítás), a hangszín (pl. magasabb hang a kedvesség jeleként), a szünetek a beszédben (pl. tétovázás esetén) stb.

A szóbeli és a nonverbális kommunikáció egymással kölcsönhatásban működik. A nonverbális jelek legtöbbször kiegészítik és erősítik a beszédben elhangzottakat, például amikor egy jó hírt mosolyogva és izgatott beszédstílusban mesélünk el. Előfordul azonban ennek az ellenkezője is, amikor a nonverbális eszközök a szavakkal ellentétes üzenetet hordoznak, mégpedig hazugság esetén. Ha például a feleség megkérdezi, ízlik-e férjének a tökfőzelék, amire azt a választ kapja, hogy pompás a vacsora, de közben a szája sarka elfintorodik, akkor a kimondott szavakkal nincs összhangban a mimika. Ilyen esetekben általában a nonverbális jelek takarják a valós érzelmeket, ezeket ugyanis sokkal nehezebb tudatosan irányítani, mint a szavainkat.

A közhiedelemmel ellentétben nonverbális jelek nem csupán az élő beszédben, hanem az írott szövegben is felbukkannak. Ilyen kifejezőeszköz például a szöveg formai igényessége, a sorok felfelé vagy lefelé haladó iránya, a sorok egymástól való távolsága, a szavak végének elsietése és más efféle grafológiai jellemzők, amelyek az író aktuális lelki állapotára utalnak.