Lexiq

Metakommunikáció

Szó szerint "kommunikáción túli kommunikáció" vagy "üzenet az üzenetről", azaz azok a jelzések, amelyek megmutatják, hogyan kell értelmezni egy közlést.

Egy beszélgetés során ugyanis nem csupán szavakkal, hanem a hangunkkal és a mozgásunkkal is kommunikálunk. Ezek az információk kiegészítik a szavak jelentését, és ezek összessége a metakommunikáció. Ilyen jelzés például a hangerősség vagy a beszéd dallama, valamint az arckifejezések, a gesztusok, a testtartás stb. Ezek a jelzések a beszélgetőpartnerhez vagy a kimondott szavakhoz fűződő viszonyról árulkodnak. Emiatt egyfajta "használati utasításként" is felfoghatóak: azt, amit mond nekünk valaki, azzal együtt értelmezzük, ahogyan mondja nekünk.

Előfordulhat például, hogy ugyanaz a szóbeli közlés egészen mást, akár épp az ellenkezőjét jelenti attól függően, hogyan hangzik el. Ha például a szomszédodnak elmeséled, hogy pár nap múlva lesz egy kutyád, és ő erre egyetlen szóval reagál: "szuper", akkor ez mást és mást jelent attól függően, hogy ezt lelkendezve, magas hangon és széles mosoly kíséretében mondja, vagy komoran, mély hangon és a földet bámulva jelenti ki.

A közbeszédben a metakommunikáció és a nonverbális kommunikáció fogalma gyakran egybemosódik, pedig ezek nem azonosak egymással. A kettő közötti különbség az, hogy:

Ezt a különbséget jól megragadja Tóth László pedagógus példája. Ha egy tanár kérdez valamit egy diáktól, és a diáknak akaratlanul összeráncolódik a homloka, mert gondolkodóba ejti a kérdés, akkor ezzel a nonverbális jellel, a gesztusával tudattalanul azt metakommunikálja a tanár felé, hogy fogós kérdés elé állította őt. De ha a diák szándékosan összeráncolja a homlokát, mert a "gondolkodóba esés" látszatával időt akar nyerni, vagy el akarja hitetni a tanárával, hogy töri a fejét, akkor ugyanez a nonverbális jelzés már nem metakommunikáció, hanem egy tudatos ellenőrzés alatt álló, szándékos gesztus.

A metakommunikáció nonverbális formája tehát például a fenti akaratlan homlokráncolás, verbális formái pedig többek közt az udvariasság - nem megjátszott - megnyilvánulásai. A nonverbális jeleknek viszont nem csak metakommunikációs szerepük lehet. Az olyan egyezményes jelzéseknek, mint például a fejbólintás az egyetértés jeleként vagy az intés mint távoli köszöntési forma, semmilyen mögöttes tartalmuk nincsen, kizárólag azt fejezik ki, amire szánják őket: egyetértés kimutatására illetve üdvözlésre.

Összegezve tehát: a nonverbális minősítés tehát inkább arról szól, hogy a közlés milyen úton, milyen csatornán történik (nevezetesen: nem szavakkal), míg a metakommunikatív minősítés a közlés tartalmát, célját jelöli meg.

A metakommunikáció kifejezést a latin meta előtaggal képződött, aminek jelentése valami feletti, valamin túli, utalva arra, hogy ezek a jelzések a beszélgetés mögöttes tartalmait rejtik. Ezzel szemben a metakommunikáció fogalmát olykor tévesen a "közlésre vonatkozó közlésként" magyarázzák, azaz olyan mondatokat értenek alatta, amelyek magáról a kommunikációról szólnak, például amikor valaki tisztázni szeretne egy kétes kijelentést, és azt kérdi: "Ezt hogy érted?", vagy amikor elszámoltatnak valakit egy kijelentése miatt: "Nem szép tőled, hogy ezt mondtad."

Tóth László példájának forrása: Nem verbális kommunikáció az osztályteremben (MEK)